Ezt az írást Krasznahorkai ihlette. Hallgatom a vele készített interjút, immár másodszor, mert nem tudom megunni. Ugyanazt mondja, és mégsem ugyanazt. Süt róla, hogy semmi más nem lényeges a szavain kívül – sem ő, sem a díj, a róla alkotott vélemények meg pláne nem, egyedül a kimondott szavai. Azért hallgatom másodjára, mert olyan pontosan és méltósággal válogatja meg a szavait, hogy az teljesen magával ragad. Ismerős, rég elfelejtett vizekre kalauzol, azokra a partokra, ahol már mind jártunk, hiszen szólnak pokolról, mennyről, szereplőkről, melyek mi vagyunk.
Széles vállú, fekete ember, kecses kézfejekkel. A sátántangós képeken általában hátulról ábrázolják, nagy, fekete kabáttal, mely alatt méltósággal és kissé görnyedve lépdel. Ettől nekem az a határozott benyomásom támadt, hogy ő valaminek itt a földi helytartója. Hogy titkok vannak rábízva, hiszen ahogy mondja is, ő csak egy szkriptor, aki lejegyzi a hallott szavakat, nem pedig író, aki a fantáziájával alkot. Hogy nagy a zsongás a fejében. Egyszer csak megszólal valaki a háta mögött, és akkor írni kell. A klinikai pszichológia ezt akár tekintheti skizofrén megnyilvánulásnak is, már ha ezt a pár szót ragadjuk ki a podcastből – a szavak hatalma, ugyebár.
Tehát a szememben ő valamiféle komor helytartó. De mégsem komor, hiszen a szó az egyik legnagyobb hatalom, ha nem a legnagyobb. A hatalom se jó szó a szóra. A szó hatalmára nincs jó szó, marad a játék, a találgatás és a személyes vélekedés. Krasznahorkai szavait mondhatni egy egész világ olvassa, a szerző mégis egyedül van velük, mert a saját szavai és annak pontos jelentése egyedül rá voltak bízva.
Remélem, sokan olvastok tőle, mert egyszerre jár át közben a szavak csodájának és nyomorúságának érzése is. A végtelen egyedüllété, és nem csak a megjelenített nyomorúság, hanem egyszerűen a megválogatott szavak miatt. A szavak viszont magukban rejtik a létezés eufóriáját is, azt az egyszerű szabadságot, amit ábrázolnak is. „csak nézte és nézte a távolban Alsó-Manhattant, mint akit megbabonáztak, és világosan látta, hogy egész New York tele van bábeltornyokkal, atyaúristen” – erről beszélek például.
Pszichológusként persze égek a vágytól, hogy beszélgessek Krasznahorkaival. És eszem ágában se lenne elemezni őt – sőt, itt azt a hajmeresztő kijelentést is tenném, hogy rengeteg embert inkább csak úgy hallgatnék, mintsem „összeraknék”, fejtegetnék – csak ülnék, figyelném, akkor is, ha a regényeiben jellemző mondathosszal kommunikálna. Mert magával visz, mint a sodrás, és szerintem könnyű olvasni, mert szimplán nem lehet letenni. Többször megesett, hogy elkezdtem felolvasni belőle, mondván, hogy majd csak egy részt, de nem bírtam abbahagyni – nem a pontok hiánya miatt, hanem azért, mert annyira nagyszerű volt a következő szó is, meg az azutáni is, hogy szó sem lehetett befejezésről.
A klienseimmel való beszélgetések során is azt érzem, hogy a hetente egymással töltött ötven perc egy füzér megkezdett eleje, és van egy be nem fejezett vége: mindig felvesszük a fonalat, visszük tovább magunkat szavakkal, az ötvenedik percben pedig letesszük. Jövő héten új szavak következnek. Amíg a folyamat tart, a szavaik, életük része lehetek. A pszichológia a szavak birodalma. Rengeteg érzelem- és idegrendszeri fókuszú eszköz áll rendelkezésünkre, a szó mégis legalább annyira közvetlen eszköz, mint egy érintés. A nagyszerű az, hogy egyik sem helyettesíthető, és ez a szavak birodalma.
Egy táncosnak, egy képzőművésznek vagy katonának is ugyanolyan pontossággal kell kifejeznie magát, ahogy egy pszichológusnak is egy ülésen. A szó azonnal gondolatokat, érzelmeket kelt, szavakkal gyógyítunk, döntünk romba és láttatunk mást. És milyen izgalmas, hogy alapvetően mindannyiunk számára ugyanaz a szókészlet áll rendelkezésére, ugyanabból a számú szóból fejezhetjük ki magunkat, mint bárki a világon. És persze hogy is lenne így! Ott vannak a nyelvi akadályok, azon belül is a szókincs mint elvetemült szűrő, ami ilyeténképp azt is meghatározza, hogy milyen messze mehetünk el az önkifejezésben, tehát hogy mit lehet rólunk tudni. De még ha el is jutunk valameddig, a másiknak értenie kell, mit beszélünk. Érti is, és nem is.
Örök diszkrepancia lesz a kliens és köztem, hiszen ezek mégiscsak szavak. Sosem értjük egymást teljesen, mint ahogy azt sem tudjuk, más milyen színűnek látja az égkéket.
Mégis újra és újra kísérletet teszünk arra, hogy egymás felé nyúljunk – szavakkal. A szavak hatalma az is, hogy mindezt lehetővé teszik.